Sasok Földjén 2012

Shqipëria

Eddigi utazásaim során sokat emlegettem, hogy a legkiválóbb motoros célpont egy magamfajtának a Balkán lehet, ha kalandra vágyik az ember fia, irány Albánia!

 Mindenképpen jó kompromisszum bárki számára, aki netán vágyik egy kis offroad „kikapcsolódásra”, tudja értékelni a természet közelségét és felül tud emelkedni a buta rémhíreken, netán pont azért vágyik oda, hogy saját tapasztalataival átélhesse vagy cáfolhassa azokat.

Shqipëria, ahogy maguk az Albánok nevezik földjüket, magyarul a Sasok Földjének fordítható. A köztudatban nem a legbiztonságosabb turista célpontok között tartják számon a helyet, aminek nyilvánvalóan van/volt is némi alapja. Magam sohasem tapasztaltam negatívumot sem a hatóságokkal, sem a polgárokkal kapcsolatban. Albánia közúthálózatának nagy része, kb 60%-a burkolatlan (azóta sok minden változott e tekintetben, a szerk.), amit sokan offroadnak neveznek (és gyakran tényleg kihívás), én hardroadnak becézem a megkülönböztetés végett. Merthogy akad arrafelé offroad útvonal is, erről később.

Bunker valahol Albániában

Az út 18 napig tartott, kb 4500 km-t tettem meg ez idő alatt, persze nem a legrövidebb aszfalt utakat kerestem. Igazi útvonalterv nem volt, csak vázlat, szokás szerint. Egyrészt mert már jártam arra, másrészt mert az asztal mellett tervezgetve saját utazási irodánkká alakulunk a szállásfoglalásokkal, napi fix etapok meghatározásával. Megspórolhatjuk az utazási irodának utalandó pénzt, viszont a munkát el is végezzük helyettük…

Az útvonal

Ahhoz, hogy a Sasok Földjének vadregényes tájain kalandozzunk, előbb oda kell jutni. Nem érdemes trailerezni, bár találkoztam cseh bikerokkal akik idő szűkében inkább levitték a vasakat így több napot motorozhattak. De az oda vezető út is tele van látnivalókkal, emiatt mindenképp ajánlott lebiciklizni. Aki a gyors autópálya útvonalat választja, nyilván azért teszi, mert kevés az ideje, vagy elég neki megismerni azt, amit mutatni akarnak az országokból. De azért oda- és hazafelé „ér” sietni…

Az “országutak vámszedői”

 Az utazásra tehát időt kell szánni, két hét optimális, nem követel sietős tempót, alkalom nyílik spontán ötletek megvalósítására. Odafelé nem szívesen megyek Szerbián keresztül, bár tartózkodom az előítéletektől, de sokszor éreztem, hogy nem szeretik a magyar motorost, úgy általában. Most is inkább Boszniát választottam, ahol a rendőrök gyakran mérnek kézi eszközeikkel, nekik néha szoktam integetni, többször előfordult, hogy ha megláttak le is engedték a sebességmérőt, netán visszaintettek. Talán a csoportosan utazó motorosok lehetnek inkább a „célpontjaik”, ha egyedül halad az ember nem olyan érdekes, neki csak egy pénztárcája van…

 Én általában egyedül utazom, eddig sosem büntettek meg külföldön. Volt már, hogy magyarázkodni kellett, ilyen esetben van egy-két körülmény, amit a javára fordíthat vitás helyzetekben az utazó. Ilyen például a nyelvismeret vagy a készpénz hiányára való hivatkozás. Egy darab motorossal biztosan nem olyan szívesen vitatkozik a szerv, mint öttel, ha már hasznot remél a találkozástól. Nem mellesleg, hiszem, hogy a fellépés sem mindegy. Baromarcút és lúzert megvágják tuti, a többieknek van esélyük megúszni. A kellő tisztelet megadásával, de határozottan kell érvelni. Ha hátra fekszünk megadó pózban, mint a kiskutya akkor nincs menekvés. Inkább adjuk a hülyét, és próbáljunk szimpatikusakká válni. Fakabátok persze mindenhol vannak, de a rendőr is ember, nekem pedig talán kevés lenne a szerencsémre hivatkozni… Ha nincs menekvés, legalább viseljük méltósággal a sorsunkat.

Bosznia

Tehát utazás Bosznián keresztül, a Bisztrica völgyében, amely gyönyörű, még éjszaka is… Mivel csúszott az indulás, ezért sötétben értem a Bosnyák-Montenegrói határhoz, Focába, amely az első napi etap végét jelentette. Alap esetben az emberfia nem akar egy szép folyóvölgyben motorozni éjjel, viszont ha már így alakult, fürkésztem az utat és a környezetet. Kicsit lassabb tempóban, holdfényben nagyon érdekes élmény volt. Az aszfalt egyébként elég jó minőségű ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat két keréken.

 Az első szálláshely egy a Drina folyó partján lévő kempingben volt, kis szerencsével hamar megtaláltam a helyet. Közvetlenül a hideg és kristálytiszta víz partján bungalók és sátorhelyek várják az utazót, viszont a különbség árban oly csekély, hogy a luxust választottam, ágyban aludtam. Ha sátrazni szerettem volna, akkor motor-parkolási, sátorhely-díjat, plusz a személyre eső összeget kellett volna fizetni (8 euro), az ágybérlet 10… Amúgy NB1-es helyet találtam, ez már a fogadtatáskor kiderült, a tulaj évekig élt az USA-ban, sokat tapasztalt, világlátott ember volt és nagyon barátságos.

Montenegró

 Másnapra már a Durmitor legendás hegyei voltak a következő cél, keresztül a Crna Gora völgyein, Pazar, gyakran barlangszerű alagútjain Zabljak felé.

Piva-kanyon

Útelágazás az alagútban

Trsában táboroztam le, ahol fizettem ugyan a fürdési lehetőségért, de ez már vadkemping feeling volt. Főzés tábortűzön, aztán este a faluszéli szálláshelyen ismerkedési est csehekkel, szlovákokkal. Fele kerékpáros, fele motoros, tehát testvérek. Mivel ők is a túrájuk elején jártak, mindenkinél volt otthonról hozott könnyfakasztó pálinka, amelynek lettek következményei…

Táborhely Trsa-ban

Egész éjszaka ment az óbégatás, asztalon ugrálás, szerintem nem felejtik el könnyen a produkciómat. Másnap élőhalottként le kellett mondani az off-road randevút a sziklákkal tarkított dombokkal és hegyoldalakkal. Tehát egy nap pocsékba ment. Harmadnapra életerő pontjaim összege még mindig közelített a nullához, azért egy gyenge 20-30 km belefért, lehetőség szerint kerülve az aszfaltot. Ilyen helyen elég kínlódás haladni, a fű magas, néhol alig látszanak ki a sziklányi kövek alóla, közben légyrajok döngenek az ember feje körül. De legalább kiizzadtam valamennyi rosszaságot.

Ekkor már az idő is szorított, mert vissza kellett motorozni Focába a barátnőmért Gabiért. Trsában összecimboráltam egy montenegrói sráccal, Daniellel, aki adott egy jó tippet: ha már itt vagyok, ne hagyjam ki a vadvízi evezést a Tarán. Ez Európa egyik legszebb raftingra alkalmas hegyi folyója. A csúcs a 3 napos túra, de ezt nem vállalhattam, be kellett érni a rövidebbel, ami kb. 3 órás csorgást jelent. A hozzá adódó idő még egyszer ennyi, terepjáróval megközelíteni a starthelyet, fel- és leöltözni, welcome drink és egyebek miatt. Szóval miután Gabi megérkezett Focába a következő reggelen megkerestük a Bosnyák-Montenegrói határnál a bázist és nekivágtunk.

 Vad vizeken

Mindketten csináltunk már vadvízi túrát, ezért nem izgultam össze magam, és a vízállás is elég alacsony volt, semmi életveszély, sőt még a csónakunk is alig volt lyukas… az egyik utitársunk, egy montenegrói lány végig csak a szelepet tartotta az út során, kicsit irígy voltam, mert nekem bezzeg evezni kellett. De mindenképpen ajánlom, mint kikapcsolódást. Főleg annak, aki még nem volt ilyen hegyi folyón, háborgó vízfodrok között, életre szóló élmény!

Fizetni sem kellett, csak Trsában, amikor újból elindultunk (most már ketten) a Durmitor irányába. Megálltunk és rendeztük a számlát Daniellel mivel családi vállalkozásuk működtette a rafting bázist is (még ettünk is, ami benne volt a 25 eurós árban). Vagy legalábbis volt valami kapcsolat. Kicsit homályos a történet számomra, de mindenképpen kiemelném a bizalmat, ami felénk irányult. Tehát a helyszínen csak érezd jól magad, egyél-igyál fafej, majd ha újból errefelé jársz, fizetsz… Kb. kétórányi út Trsa a bázistól.

Tara rafting

 Durmitor

Újabb vadkempinges éjszaka következett, és találkoztunk két cseh motorossal, akik mikrobuszban hozták el eddig a gépeiket, egy BMW1150 GS-t és egy Transalpot. Szándékuk szerint innen kiindulva 10 napot offroadoznak Albániában. Rövid gondolkodás után elhatároztam, hogy velük tartok, ugyanis a tervezett útvonalukon volt egy 60 km-es szakasz, ami állítólag 8 óra, utassal pedig lehetetlen. Vagyis nekem pont megfelel. Együtt indultunk tehát a Durmitoron keresztül, a Tara kanyonon végighaladva a Montenegrói-Albán határ felé. A Durmitor méltán híres motoros célpont, van aszfalt, bármilyen motorral járható, csodálatos hegyek között kanyaroghat az ember. A Tara-kanyontól, mint folyóvölgytől többet vártam, az út amerre vitt, nem lehetett látni igazán a mélyben kanyargó folyót, híd semmi. A szokásos pisilős fotóm is elmaradt.

Durmitor

 Albánia

Az Albán határtól déli irányban, az átkelőtől 2 km-re elfogyott az aszfalt, és következett a „lehetetlen” 60 km. Utassal valóban nem ugyanaz az élmény, teljes koncentrációt igényel, de a cseheknek egyszer sem kellett várniuk rám, tudtam tartani a tempót, az átlagsebesség 25-30 km/órára jött ki, ami azért lássuk be, elég messze van a lehetetlen kategóriától.

Ami miatt bátran nekivágtam az útszakasznak az az, hogy a helyiek is ott járnak autóval, az egyik végén határátkelő van, a hegyek között az út mentén pedig lakott települések. Ahol pedig ők közlekednek, egy endurónak nem lehet probléma. Végig murvás az út, igaz nagyobb kövekkel, mint egy szokásos kocsifelhajtó, amelyek könnyen kifordulhatnak a kerék alól. Sok éles forduló, szakadékok korlát nélkül, tehenek az út mentén, ez már igazi Albániai élmény.

Apropó tehén. Az egyik még aszfaltos kanyarban, Montenegróban az éppen másodikként haladó GS majdnem elütött egyet. Kevesebb, mint tíz cm-re állt meg a jószágtól (én meg mögötte). A tehén össze is esett ijedtében (először azt hittem, hogy az ütközéstől borult fel), talán be is piszkított, a cseh fiút Honzát nem kérdeztem, de jól reagálta le a helyzetet. A tehén tökkelütött gazdája meg csak ült vigyorogva az út szélén, épp hívta a jámbor állatot. Azért szívesen lekevertem volna egyet a parasztnak, de megúsztuk, így a felebaráti szeretet példamutató zászlóvivőjeként otthagytam inkább a picsába.

SH 20

Off-road

A szakasz végén megpihentünk, főztem egy kávét, hüledeztünk egy kicsit, milyen fasza helyen vagyunk, majd elbúcsúztunk miután a doboztartó konzolom csavarrögzítését kötegelővel és kötéllel pótoltam. Kicsit el is deformálódott a konzol, mert kirázódott a rugós alátét nélküli rögzítés. Így nem akartam tovább folytatni a mókát, Honza és Peter az innen 20-km-re lévő Teth-be robogott tovább, hónuk alatt „Albánia offroad útvonalai” című, cseh bibliájukkal. Én a műszaki galiba miatt nem mertem bevállalni a további zötykölődést, azzal vigasztaltam magam, hogy van miért visszajönni ide.

Pihenő

Ma már aszfaltos ez a szakasz

Leqet e Hotit, SH 20

A következő érdekes úticélunk immár Albánia belsejében Koman volt…

Butrint

Innen 5 km Butrint romvárosa, ami ajánlott látnivaló a görög határ felé. Tele van mindenféle törött edényekkel és csempékkel, amikből képeket csináltak az ókori görögök, aztán valaki elnevezte mozaiknak. Fényképezni a múzeumban tilos, de nem lehetetlen. Kifelé jövet vettem észre a tiltó táblát, lefényképeztem azt is. Így már leesett miért nézett rám furcsán egy-két turista. Biztos azt hitték, hogy nekem szabad.

Butrint

Ókori görög színház romjai

Fotózni tilos!

Közeli célpont lehet Korfu szigete (amit szerintem direkt a motorosoknak építettek), ha szembe tudunk nézni a csillagászati árakkal, akkor nem érdemes kihagyni. Ettem már a görög oldalon 9 euróért gyrost, a komp sem olcsó, a szálláshelyeket meg elképzelhetjük. E miatt a drágaság miatt soha többé nem eszem görögdinnyét, így állok bosszút rajtuk.

Ksamilban és a közeli kisebb városokban, illetve Sarande külső részén (a települések szinte egybeérnek) szembetűnően sok lerombolt épületet látni. Pár éve egy helyi fazonnal beszélgetés közben rákérdezem, mikor is volt itt a földrengés? Nem értette először a kifejezést, aztán rájött, és felhomályosított, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Elmondása szerint az országban 3 féle rendőrség van. Az egyik a közlekedési, a másik a kábszerellenes, a harmadik az építésügyi… Mivel különösen a déli részen nagyon elszaporodtak az engedély nélküli építkezések, ezért nem cicóznak, a hatóság buldózerrel lerombolja az ilyen házakat. Nem földig, csak épp lakhatatlanná teszik. Hallottam érdekes történeteket…

Gjirokaster

Éreztem, hogy most fog következni a java, miután nagyjából körbeutaztuk az országot, elindultam a kapott tippek alapján északra a hegyek belsejébe. Gjirokasternél álltunk meg, ezt szintén nem érdemes kihagyni, még egy váracska hegytetőn szép kis óratoronnyal, amitől különleges, hogy tele van első világháborús lövegekkel, ágyúkkal, aknavetőkkel, van fegyvermúzeuma is külön belépőért, és az udvaron pedig egy lezuhant amcsi bombázó parkol.

A “bombázó”

Toronyóra várral

Ezután egy hegyi fürdőt kerestünk, és egy német terepjárós csapattól kértünk útbaigazítást az úton megállva. Mondták jaja, előre az aszfalton aztán balra 20 km után, über fasza a hely. Figyeltem tehát a km számlálóm és nagyjából 20 km múlva le is tértem. Murvára. Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy ha az ember egyszer murvás vagy földútra tér Albániában az mindig csak rosszabb lesz. Pedig ezt tapasztaltam is már, de rettenthetetlen bátorságom és önbizalmam most is letérített a helyes útról.

Mint később kiderült, ha tovább haladok még pár ezer métert, ott is vagyok a célnál, végig aszfalton, kényelmesen. Persze nem túl kalandosan. És úgy bárki képes. Tehát mivel vissza nem fordulok (szinte) sohasem, elvetettem a kockát, abban bízva, hogy a következő benzinkútig kitart az üzemanyag, bárhol is legyen az. Ha nem akkor a B tervet léptetem életbe, vagy a C-t. B terv szerint kérek vagy lopok benzint, ha nem adnak, C terv szerint kitalálok valami mást. És nekivágtam az ismeretlennek.

Nincs út

Eltévedve

Mivel a térképem (a papírfecni) semmilyen utat nem jelölt, volt bennem némi kétely, de a GPS magabiztosan vezetett Corovode felé. Annyit tudtam, hogy légvonalban közel van a fürdőhöz. Aztán elég küzdelmes út várt rám, keményebbnek bizonyult, mint az észak-albániai „lehetetlen” szakasz, ilyen úton talán a tehenek is kettesével, egymáshoz támaszkodva járnak. Ráadásul fogalmam sem volt hol járok. A GPS-t csak a track rögzítés miatt hagytam bekapcsolva, mivel a (még) murvás-köves, néhol sziklás úton haladva 3 km-es célmeghatározás után 42 km-re váltott. Valamiért az utolsó nyúlfarknyi szakaszt légvonalban tervezte azt istenadta technika, pedig nem repülőgépes üzemmódban volt. Megnéztem egy-két javaslatát, de a szakadékokon keresztül gyalog sem volt lehetséges átkelni.

Vitatkozni pedig elég nehéz egy masinával. Végül is időm volt, reméltem a nafta kitart, egy kis erdei sátorozástól meg nem ijedek meg, vizet találok, motorozni pedig lehet éhesen is. Vagy túlélő üzemmódra váltok és az összefogdosott denevérek vérét iszom napokig. Szóval kezdett izgalmassá válni az út, ahogy titokban reméltem is. Pár óra múlva találkoztunk egy teherautóval és személyzetével, akik nagyjából elmagyarázták, hogy hol vagyok, és forduljak vissza. Mutogattam, hogy ez nem lehetséges, meg én a természet gyermekének születtem, és sok Tarzan regényt olvastam gyerekkoromban, valamint redszeresen a párnám alá tett Bear Grylls könyvekkel alszom, végül lemondtak rólam és tovább haladtak. Én is, előre.

Vissza kéne fordulni…

Nemsokára újból láttam embereket, egy 12 év körüli srác, aki gondolom épp a nagyszülőknél nyaralt, kisegítő tehénpásztori státuszát ideiglenesen feladva, gyenge angol tudásával megerősített abban a tudatban, hogy el vagyok tévedve.

A tehénpásztor fiú útba igazít

A legjobb rész… jöhet a kaland

A kedvemet nem tudta ez sem elvenni, de tudtam, hogy itt már nincs választási lehetőségem sem visszafordulni, még ha akarnám is. A kapott információk nem bizonyultak hasznosnak, lévén, hogy ellenkeztek az elképzelésemmel, miszerint csak előre haladok, így figyelmen kívül is hagytam őket. Az életösztönöm próbálkozott kicsit a felszínre törni kétségbeejtő gondolatok formájában, de ezeket meg hangos énekléssel nyomtam el út közben, mint egy jó úttörő. Az út murváról egyre inkább sziklás-kövesre, majd földes-sziklásra váltott.

Talajtorna

Visszasírtam a kerék alól kipattanó alattomos köveket és kavicsokat, a mély esőáztatta keréknyomokban nem tudtam utassal haladni. Tehát Gabi az ilyen részeknél sétálni volt kénytelen, így is buktam párszor, volt, hogy az oldaldoboz borított fel majdnem a túl közeli hegyoldal miatt. De inkább a hegyoldalhoz próbáltam közelíteni, a szakadék nem lök fel, ha nekimegyek, de utáltam volna percekig zuhanni. Tehát kínkeservesen haladtunk, most már közel volt a napnyugta is.

Az egyik hegytetőn két alakra figyeltem fel, akik láthatóan mindenképp szerettek volna elém vágni, függőlegesen ereszkedtek lefelé az út irányába. A következő kanyarban be is vártam őket, egy tehéncsorda közepén álltam meg, akik szétszaladtak, de volt olyan ostoba, amelyik rossz irányba, és így elszakadt a csordától. Hát ezért siettek a fiúk fentről. A tehenek nem voltak hozzászokva a motorhanghoz, ezért pánikba estek. Legalább tartottam egy kis pihenőt, amíg összeverődtek ismét, közben nagyon megtetszett az egyik fiatal srácnál lévő puska. Mivel nem értettük egymás nyelvét, váratlanul érte, amikor kivettem a kezéből a flintát, nem is volt alkalma ellenkezni, de elmutogattam, hogy visszaadom, csak szeretnék egy képet a fegyverrel a kezemben. Mosolyogtunk még egy keveset egymásra aztán spuri tovább.

Lefegyverző mosoly

Ahová a madár sem jár

Bekecmeregtünk a közeli faluba, ahol gyerekhad vett körül bennünket, amikor megálltunk útbaigazítást kérni. Tiszta fekete Afrika-feeling volt, a legkisebbet elszalajtották, hogy hozzon nekünk vizet, érdeklődtek kik-mik vagyunk, és éretlen, frissen csórelt gyümölcsökkel kínálgattak. Tudakolták, mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, a tyúkok is csak azért maradnak, mert röpképtelenek. Nagyon kedvesek voltak, induláskor szaladtak utánunk egy darabig, integetve búcsúztak. Kezdtem érezni, hogy ideje lenne a pihenésnek, de az üzemanyag vészesen fogyott, ilyen útviszonyok között igencsak megnőtt az étvágya a motornak.

Kalandor feeling

Végre elértem egy útelágazáshoz, aminek csak addig örültem, amíg ki nem derült, hogy a GPS-em szerint ilyen nem létezik. Választottam tehát találomra egy irányt, amely pár km megtétele után zsákutcának bizonyult. Az útelágazás csak látszólag volt az, az útépítő munkagépek és teherautók taposta ösvényre tévedtem. De a zsákutcában legalább ismét voltak emberek. Kérdeztem, merre van a helyes út, magyarázták is, de albánul nem értettem őket. Aztán szóltak, hogy ha várok egy kicsit, akkor végeznek a melóval és mutatják az utat. Nem nagyon tetszett az ötlet, de a nap már lemenőben volt, fél óra múlva sötét is lett, mire elindultunk. Ők elöl terepjáróval, én mögöttük a porban.

Felajánlották, hogy menjek elöl, és nem kell nyelnem a port, de inkább haladtam mögöttük kicsit lemaradva, mert az út elég tréfás volt világosban is, nemhogy éjszaka. Kb. még egy órát kanyarogtunk a sötétben, amikor is kiértünk az aszfaltra, onnan a közeli városba Permetbe vezettek bennünket, ahol a szállásuk is volt egy motelban. Az olasz-spanyol EB focidöntő első félidejének végére oda is értünk. Különösen jól esett aznap a meleg étel, a söröcske és a zuhanyzás. Ja és nyertek a spanyolok… 120 km-t sikerült tekeregni a hegyekben elveszve a Bárány több mint 6 litert zabált. Elégedett voltam.

Felszerelés karbantartás

Termálfürdő a hegyek között

A következő nap megkerestük hát a most már közeli fürdőhelyet Petran mellett. Odagurultunk szépen aszfalton, cirka 5 km-t, de semmiért nem cseréltem volna el az előző napot. A fürdő albánul banja, felejthetetlen élmény, ahogy az ember egy hegyi folyó medrében, a helyiek által kövekkel kialakított medencében üldögél a hegy oldalából feltörő meleg vizes medencében, a lenyűgözően szép táj közepén. Megdolgoztam érte, ezért különösen jól esett a kényeztető luxus. Hallottam már, hogy az unalom elűzésére hasznos módszer, ha az ember leveti a ruháit és őrzi. Valami hasonlót csináltunk.

Kadiut bridge

Egész délután henyéltünk és bohóckodtunk a helyi fiatalokkal, közben a napszemüvegemet is elveszítettem a víz alatti fotózkodás során.

Tűz a víz alá!

Azután feltöltődve energiával nekivágtunk a következő szakasznak, Corovode irányába.