Albánia 2019 (Nagyon Vadon) 4. rész

Másnap visszamentünk a Gjipére… gyalog, a parkolóban hagytuk a motorokat. Ez volt a kompromisszum, Máté mindenképp szeretett volna egy kicsit bícselni, én meg a kanyonra voltam kíváncsi. Kicsi strand, de csak olyanok mennek oda, inkább fiatal hátizsákosok helye, van ott egy hangulatos öko kemping is. A tenger kristálytiszta, a part apró kavicsos, mezítláb nekem kényelmetlen volt, de a szandálom fent maradt a parkolóban. Kicsit hippis a part, bár a turistákat is ide tudják transzportálni kis hajókkal.

Az a másfél km néhol még gyalog is nyaktörő lehet egy puhány irodistának. Fent a parkolóban állandó rendőrposzt is van, tehát itt Gino is elégedett lenne, sok a biztonság, és kevés a köcsög. Remélem, soha nem készül el az utolsó útszakasz, így megmarad a partszakasz varázsa. Motorral teljesen értelmetlen ide lejönni, mivel offroadnak is hard, ráadásul az út tele van gyalogosokkal. Felfelé 23 percig tartott a 1700 m, pedig tempósan mentünk. Én nem is tudok lassan gyalogolni, mert leesik a vérnyomásom, mint Surdának. Egy tartalmasabb offroados nap után pedig néha még a betonon is szédülök…

A strandon van étterem és bárok, de indokolt ide cipelni a hűtőládát, nagyon drága minden. (Egy sör kb 800 huf.) Én megnéztem a kanyont, ahogy terveztem, el is időztem kicsit a hűvösben. Aztán Mátéval bícseltem. Azaz levetkőzve őriztük a ruháinkat a parton. Én pont 15 percig bírtam a napon, aztán mindkettőnknek elege lett (Kb ennyit bírok a szaunában is), aztán visszabaktattunk a motorokhoz. Felfelé nem értettem, mi olyan vicces rajtam, aztán leesett, hogy talán a térdzoknim látványa csalt mosolyt a szembejövők arcára. A túrabakancsot itt indokoltnak éreztem.

A parkolóban kicsit alkudni kellett (ez sem volt olcsó), és kisebb vita is kialakult a személyzettel. Vizet akartam tölteni a csapból, ami egy KPE csőre volt szerelve. De meleg volt a víz, ezért nyitva hagytam, hogy kifollyon. Ha lett volna nálam teafilter, teázáshoz épp alkalmas volt a víz hőmérséklete. De a mami, akivel nem tudtam kommunikálni, mérgesen elzárta. Aztán végül odajött az őr és elmondta, hogy kb 5 km-t fut a tűző napon a cső, estig csak melegvíz van… Na így már érthető volt.

A kanyon mindössze 1600 m hosszú, víz csak télen és tavasszal van benne. Láttam pár táblát, amelyek a világ legértelmetlenebb jelzései közé tartoznak, például útjelző tábla a strand felé. A kanyonban, ahol nincs más haladási irány. Erre kár volt energiát pazarolni.

Az egyik terv az volt, hogy a következő állomásunk a Karaburun-félsziget lesz, de módosítottuk a tervet, kettesben áthajókázni motorok nélkül kicsit buzis lett volna. Inkább a dűnés tengerpartot választottuk Vloránál. Felmotoroztunk a Llogara-hágóig, párszor persze muszáj volt megállni fotózni, az SH8 egy nagyon szép panoráma út. Persze a legjobb fotós helyeket kevés esélyed van eltalálni, ha először jársz itt, de én már képben vagyok.

A következő táborhelyünk már nem is volt olyan elhagyatott, mint két éve, amikor utoljára jártam itt. A helyiek már komplett beach-et alakítottak itt ki, kétkerekes autóval is ki lehet jönni. Néhol mély a homok, erre tábla is figyelmeztet. Ettől még jó a hely, óriási a terület. Erős szél fújt, ezért a ponyvát kifeszíteni nem volt egyszerű. Pedig tudtam, hogy estére eláll a szél, de mindenképpen meg akartam küzdeni az kihívással. Hát, kb mintha kite-oztam volna, de sikerült végül beásnom magam a homokba.

Aztán napnyugtakor 1 órás küzdelem a szúnyogokkal, akik frankón összecsípték a hátsómat a hálós ülésű székemen keresztül. A szokásos szúnyogcsípéseknél kellemetlenebb volt ezeken a helyeken vakarózni. Ettől eltekintve ismét egy idilli helyen töltöttük az éjszakát, a tenger morajlása ringatott álomba bennünket. Az esti beszélgetés egyik témája volt, hogy ezen a napon éreztük a legfáradtabbaknak magunkat. Ebből az következik, hogy nem is mi vagyunk a kemények, hanem akik egész nap bírják a strandolást. Máté nyaralási rutinja: első nap szarrá ég a napon, majd alig várja, hogy rossz idő legyen másnap.

Reggel Máté ismét futott, majd elindultunk északra, most már lassan hazafelé. Volt még 3 napunk, meg egy csomó km. Sajnos az Albán-Alpok már nem fért bele, de legalább Máténak van miért visszajönnie. Többször emlegette az út során, hogy lassítsunk, túl sok az élmény, amit fel kell dolgoznia. A terv az volt, hogy mostantól lazára vesszük, megállunk Tiranában, Shkodrában, majd Montenegrón és a Durmitoron keresztül, Bosznián át vágtatunk haza.

Tehát bementünk Tiranába, meglátogattuk az Enduro Albania bázisát, ahol a főnöktől kaptam egy ajándék pólót. Bár épp vakáción volt a családjával, ezért személyesen nem találkoztunk, facebookon keresztül kommunikáltunk.

Rövid pauza után indultunk is tovább, Máté a fővárosi káoszt is megtapasztalhatta. A végén osztotta az álláspontomat, hogy egyáltalán nem vészes, ha felveszed a helyi ritmust. Mostanra megtanulta azt is, hogy bízzon bennem, és főleg a helyismeretemben. Ilyen módon már ez is élmény volt számára. Ez után a bemelegítés után már úgy haladtunk a nagy forgalomban, mint kés a vajon, mindenkit lealáztunk.

Mivel a telefonom kamerája beázott, az egyik benzinkútnál vettem egy kiló rizst, abba csomagoltam el, navigációra már úgysem igen volt szükségem hazafelé. Néztek is a srácok a kúton, nem nagyon tudták mire vélni, minek nekem egy kiló rizs. Főleg amikor a telefont nyomkodtam bele…

Aztán következett a shkodrai kemping, amelyet egyszer Európa legjobb kempingjének tituláltam, és tartom a véleményemet, most sem csalódtam. Visszatérő vendégként üdvözöltek, ami külön jól esett, még akkor is, ha nem az arcmemória, hanem a számítógépes adatbázis segített ebben a személyzetben. (Akik egyébként ugyanazok, mint a kezdetekkor.)

Itt már végérvényesen visszatértünk a civilizált világba, az igazi kaland véget ért, turistásan tartottunk hazafelé. Csobbantunk a tóban, és újabb challenge-ként megint kifeküdtem napozni. 5 percnél már a feladáson gondolkoztam, de meglett a 15 perc ismét, hősnek éreztem magam. Aztán kellemesen telt az este, vacsoráztunk az étteremben, és legurítottunk pár sört…

Albániával kapcsolatban záró gondolatként azt is elemezgettük, hogy itt szembetűnően másként viszonyulnak a motorosokhoz. Férfias, bátor dolognak tartják a motorozást, különösen, ha külföldről jön a túrázó, amit talán külön is respektálnak, ezért egyfajta tisztelettel állnak a bikerekhez. A közlekedésben is megadnak minden segítséget számukra. Ennek ékes és csúfos ellenpéldáját pont egy magyar rendszámú autóstól (fekete SUV merci) tapasztaltuk, aki a határtól nem messze olyan prosztó, és életveszélyes módon előzött bennünket, ami végzetes is lehetett volna. Megdöbbentően paraszt volt, a határátkelőnél utolértük, és rá is kérdeztem, szerinte gáz volt-e, ahogy viselkedett. A válasza: szerinte rendben volt. Innen is üzenem, hát nem, te gyökér! A világ és az ország szégyenei az ilyen suttyók.

A gyorsabb úton mentünk Zabljakig, átvágva Montenegrón, nagyjából eseménytelenül telt el az idő, eltekintve pár síkvidéki szerb mazsolától, akik hosszú sorokat tartottak fel a szerpentineken. Majd a gyönyörű P14-esen krúzoltunk ámuldozva és a jó hegyi levegőt harapva a Durmitor legszebb panoráma útján Trsa-ba. Itt megálltunk egy üdvözlésre, és egy kávéra az Eko Selo Durmitorban, majd átrobogtunk a Piva-kanyonon keresztül Boszniába.

Ezzel az utolsó élménnyel, mint egy jó desszerttel folytottuk le az élményáradatot, majd az Atokamp Drinában sátoroztunk le utolsó éjszaka. Máté este zuhanyozott, ami nem volt jó döntés, hideg víz volt csak. A számlánkból kiderült, hogy 13 sört fogyasztottunk a bőséges vacsorához, de egy Úr Boszniában is Úr, nem sajnáltuk a kiadást az utolsó napon. Én reggel, mint a profik, forró vízben fürödtem.

A kempingben találkoztunk magyar motorosokkal is, de annyira el voltak foglalva egymással, hogy még a köszönésünket sem fogadták. Mindenkinek más a stílusa, nem kell haverkodni, de a köszönés szerintem alap kéne legyen.

Eltekintve a kb 10 km-es aszfalthiányos, rázós útszakasztól, ami egy boszniai kitérő miatt még utunkba került Tuzla felé, Horvátországon át értük el Magyarországot, hazaértünk.

Albánia 2019 (Nagyon Vadon) 3. rész

Másnap reggel Máté elment futni egy órára, mivel a következő heti futóversenyére készült, szükség volt edzésre, ezt előre megbeszéltük. Így volt időm beszedni a száraz ruhákat, meghúzni a csomagtartó konzolom kilazult csavarját, és a nagyon ráérős készülődés közben kipróbáltam, hogyan működik a mobilom (video) selfie funkciója borotválkozás közben. Használható, de a visszapillantó tükör jobb. Megigazítottam a bikini vonalamat is, hiszen aznap már terveztünk emberek közé menni igaziból, mégpedig a termálfürdőbe Petran-nál. A vizünk reggel indulás előtt ismét elfogyott, ezért kicsit amatőrnek éreztem magam.

Selfie borotválkozás

Máté reggelije a futás után fehérjeporos zabpehely rizsfehérjével, aminosavakkal fűszerezve volt, neki ez adott erőt, és mindent lebíró akaratot az aznapi kihíváshoz. Mondjuk ehetett volna többet…

Az e napi szakasz volt az egyetlen, ahol eddig nem jártam, mivel Corovode és Permet között van másik út is. Út közben megálltunk az Osumi itteni rafting beszállóhelyénél inni egy vizet. Dél körül járt az idő, az ide épített kalyiba/étterem (tavaly még nem volt itt) tulaja kissé még kótyagos volt az előző estétől. A parton sátrak is álltak a tűző napon, azt megállapíthattuk, hogy annyira nem lehet berúgni, hogy abban még emberek legyenek. Legalábbis élő emberek.

Ez a hely nagyon jól szemlélteti az erőforrások kihasználását. Egyre több turista, akiket ki kell szolgálni, ezért például karbiddal pecáznak. Azaz robbantanak. Ami ugyan tilos, de Albániában a tiltásokat általában másképp értelmezik. Ez esetben például; éjszaka lehet (hallottam is egy bumm-ot előző éjszaka fél három tájban).

Hiba volt víz nélkül nekivágni, mert Mátét elhagyta az ereje, legalábbis mentálisan. Minél előbb ki akart érni (offroad volt). Megálltunk egy szénégető tanyánál, ott kértem vizet, de ő durcásan elutasította először, mondván, hogy kockázatos forrásvizet inni. Ezen én kaptam fel a vizet, a szénégetők csodálkozva nézték, miafaszon vitázunk. Aztán Máté mégiscsak ivott, és béke lett.

Azért is volt feszült, mert a V-strom túl alacsonynak bizonyult az akadálypályán, felakadt a köveken néhol. Szóval volt baj, de nem sok. Én is féltettem Mátét, láttam, hogy ez tényleg nem az ő motorjának való terep, de mindenen átjött utánam. A szénégetőktől továbbmenő szakasz már tényleg durva volt, viszont találtam forrást, és vadszilvát is. Máté még mindig bírta röhögés nélkül.

Az utolsó, már szinte sima szakaszon szembe jött velünk egy német rendszámos Defender, akinek intettünk, de nem jutott eszembe szólni neki, hogy esetleg kicsit meredek lesz a pálya neki. Merthogy utánfutója is volt. Csak reméltem, hogy tudja mit vállalt. Újabb okossággal bővült tudásom tárháza, mégpedig, ha egy elhagyatott vidéken tehénszart találsz, az kb 5 km távolságot jelent az emberlakta helytől. Megfigyeléseim szerint a tehenek messzebb nem kóborolnak az istállótól. Vagy ők is el vannak veszve, mint te… Jusson eszedbe ez, ha épp feladnád, de tehénszarba botlasz.

Aztán a küzdelem után kiértünk az aszfaltra, de meg kellett ígérnem, hogy nem lesz több offroad. Hosszú egyenesek következtek, kisimultak az idegek is.

Kelcyre-ben megálltunk pénzt váltani, és beültünk az egyik étterembe. Valamilyen okból zárva volt a kávéárus és a legközelebbi üzlet is, a helyiek mutattak másikat, ahol tudtam vásárolni. Pont a készülő grill csirkék mellett foglaltunk helyet, gusztusunk is támadt rá. Hívtuk a tulajt, de ő inkább helyi ételeket ajánlott, mi pedig belementünk. Sorban hozta a finomságokat, én meg faltam, még az ételfotózás is majdnem kimaradt. Figyelte a tevékenységet, de nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg, ez nem fast food étterem… Még egy plakettot is mutatott, olyan oklevél félét, miszerint ez egy slow food étterem, hogy értsem mit akar mondani. Tehát ne zabáljak! Persze, de hát éhes voltam. Desszertnek dinnyét és cseresznye dzsemet kaptunk. Amikor végeztünk, konstatáltuk, hogy egyik fogásban sem volt hús… Feltettem tölteni a powerbankomat, és kértünk tőle vizet is, amellyel feltöltöttük az üres palackjainkat. Aztán elmentünk még egy kört vásárolni.

rhdr

Innen már nem volt messze a termálfürdő. Áztattuk magunkat egy kicsit, Máté fotózgatott, én meg egy helyivel diskuráltam, aki épp pecázott a folyóban. Sok okosságot nem tudtam meg tőle. Aztán a rövid relax után visszamentünk a motorokhoz, ahol kiderült, hogy a V-strom mekkora puncimágnes, Mátét lerohanták a csajok, fotózkodni akartak vele, és a motorjával. Mátéra mondjuk egyébként is ragadnak a csajok, a motor talán csak egy jó apropó volt. Persze nekem meg pont lemerült a fénygépem, amivel megörökíthettem volna a pillanatot.

Következő táborhelyünk is itt volt a közelben, ismét egy folyó, a Vjosa medrében. Egy nagy placcon táboroztunk le, abban a végében, ahová nemigen mennek ki még a terepjárósok sem a mély homok miatt. Ezt a helyet mások is ismerik, de a mi zugunk jó távol volt a két autóstól. Az egyik egy Land Rover, a másik egy személyautó volt. Figyeltük is a lejövetelét, nehezen tudtuk elképzelni, hogy felfelé is sikerülni fog neki. A part szokatlanul szemetes volt, mintha a víz elsodort volna egy cipőboltot, tele volt papucsokkal, cipőkkel. Sosem láttam még ilyennek.

Felmerült, hogy melyik volt az eddigi legklasszabb táborhelyünk, de nem tudtuk eldönteni a kérdést. Ezen az estén Máté készítette a vacsorát, először kicsit sajnáltam az ehhez felhasznált vörösbort, de minden kételyem elmúlt a kész étel megkóstolásakor. Igen jól sikerült a tonhalas-szárított húsos tészta.

Másnap reggel Máté ismét elment futni, tehát nekem volt időm pecázni. Fogtam is sorban a halakat (domolykó), így nem volt izgi, meg is untam kis idő múlva. Nem voltak nagyok, mindet visszaengedtem. Erre az esetre (vagy ha nem fognék semmit) vettem előző nap halkonzervet, azt reggeliztem. Persze ez csak a B terv volt, kora reggel még halsütésre készültem.

Így, hogy volt kapás, már lusta voltam pisztrángos helyet keresni, de a pecát meguntam. Inkább elszórakoztattam magam hínárhajjal, meg hasonlókkal, miközben Mátéra vártam.

Aztán végre megjött, mesélte, hogy pásztorkutyák is kergették, errefelé nem biztonságos ebből a szempontból a környék. Én meg nagy bénaságomban beleakadtam a saját (rosszul) elcsomagolt horgomba, amin akkorát rántottam, hogy elszakadt a damil is. Tövig ment az ujjamba. Na fasza, próbáltam kifelé tolni a húsból (ahogy kéne), de nem sikerült, ezért megkértem Mátét, hogy tépje ki. Mondta, mindjárt, csak elmegy ragtapaszért. Értettem a célzást, nekem kellett csinálnom. Szerencsésen megúsztam, sok horgász köt ki a sebészeten hasonló balesetek miatt. Jól sikerült a műtét, 3 nap alatt teljesen begyógyult a kis seb.

A tengerpartra igyekeztünk, hogy legyen már az is a programban. Elmentünk Gjirokaster, majd a Kék-szem forrás mellett, és Sarandénál felkanyarodtunk az SH8-asra. Nem volt túl hosszú etap, de Albániában mindig alacsonyabb átlagsebességekkel kell számolni. Plusz a megállók, mert látnivaló van bőven. Én a Gjipe kanyonnál szerettem volna táborozni, de az oda vezető út utolsó 1,5 km-e durvábbnak bizonyult, mint amit a V-strom kibírt volna. Így kerestünk másik kempinget a tengerparton.

Visszatértünk a civilizációba, volt zuhanyzó, wc, étteremben ettünk. Nekem speciel nem tetszett, az éttermek is olasz meg görög kajákat kínálnak, dübörög az ipari turizmus. A kempingben összebarátkoztam a szomszéd lengyel családdal, adtam nekik pár tippet, ahová az ő autójukkal, és gyerekkel is érdemes elmenni. Elmesélték, mennyire utálják a honfitársaikat a nyaralóhelyeken, mert nagyképűek és csóróskodnak. Hmm, ez talán nem csak a lengyelek problémája…

A sztrádán

Albánia 2019 (Nagyon Vadon) 2. rész

Ha nem fogunk halat, elütjük!

Ez az első albániai napunk programja volt, egy mintegy 200 m széles mederben (amit a helyiek is használnak közlekedésre) csapattuk, a kanyargó vízen átvágva. Meg is született a nap mottója, ha nem fogunk halat, elütjük!

Egy teleszkópos pecabot is a felszerelésem része egy ideje, szándékomban állt alkalmasint horgászni is, hiszen a táborhelyeinket folyók mellett terveztem, az első napon pedig konkrétan egy folyó medrében, ahol az útvonalunk is vezetett mintegy 20 km-en keresztül.

A nap parádésra sikerült, élményekkel telve táboroztunk le a mederben. Megkóstoltuk a Máté által készített szárított húst is, és megállapíthattuk, hogy jól sikerült. Finom, tápláló. Reggelre nagyjából meg is száradtak a vizes cuccaink, persze a csizmát/bakancsot kivéve. A V-strom testalkata az átkeléseknél kifejezetten előnyösnek tűnt, úgy siklott a vízen, mint egy szárnyas hajó. Esés nélkül sikerült végigcsinálni, engem egyszer levert a lábtartóról a víz, azután már óvatosabban, a motoron ülve evickéltem keresztül a folyón, ahol utunkat próbálta állni.

Elégedettek voltunk, végre jó helyen, megfelelő élettérben, távol a civilizációtól. Azaz mégsem, sötétedésig elég nagy forgalom volt a mederben, természetesen csak 4 kerék meghajtású autók. Menet közben volt, hogy meg kellett állni a víz előtt, mert szemből is jöttek. Az egyik nagy terepjárót a sofőr kb pont olyan természetességgel vezette, mintha aszfalton hajtott volna. Mentőautó, és mikrobusz is volt, aminek mi szóltunk, hogy a víz félig leverte a rendszámát.

Élménycunami

Megpróbáltuk feldolgozni az élménycunamit, Máté szerint igazi bakancslistás volt a hely. Az élmények mámorában megállapítottuk, hogy csak azt nevezzük offroadnak, ahol személyautóval nem lehet végigmenni (helyiek sem). Csináltunk timelaps videót, a vacsorához ittunk jó albán bort, aztán aludtunk egy jót. Én otthon éreztem magam végre. Reggel nem terveztünk korai indulást, 9-kor keltünk. A vizesblokk közel volt, csak épp a víz volt hideg. Pecázni ez a hely nem volt alkalmas. Ha kedvet kapnál vezető nélkül itt motorozni, elég fontos, hogy el ne téveszd a folyót, különben az életedet kockáztatod…

Gyors vízszint változás, a folyómederbe való belépés életveszélyes!
Gyors vízszint változás, a folyómederbe való belépés életveszélyes!

Eltévedve

Másnap gondoltam, elmegyünk a Sotira vízeséshez, de egy olyan úton, amelyen még nem jártam. Ez kellően kalandosra sikerült, a navigációval nem voltam teljesen összhangban, ezért tulajdonképpen eltévedtünk. Az út már hard volt, és csak az tudott megállítani, hogy elfogyott egy faluban a hegyek között. Mivel nem erre készültünk, vizünk sem volt, a falusiaktól kértünk, ahogyan információt is. Én azt szerettem volna hallani tőlük, hogy van út tovább, de egyértelműen nem volt, végül nekem is be kellett látnom, hogy zsákutcába kerültünk.

Mivel ezidáig szinte folyamatosan felfelé haladtunk, azt is gondoltam, visszafelé a sziklás úton problémásabb lesz lefelé. De eddigre már belerázódtunk az offroadba, és simán visszaértünk a mederbe.

Tovább a mederben

Itt folytattuk tovább a csapatást, a végén olyan sima volt a terep, hogy 70-80-nal is száguldoztunk. Máté szóhasználatával „baszattuk neki”. Az utazásunk egy gátnál ért véget, ahol először a rossz oldalon fordultunk ki, és rátévedtünk egy valószínűleg az ókorban épült köves útra. Úgy tűnt, hogy az egymás mellé rakott fej nagyságú köveknél sokkal jobb, ha nincs semmilyen burkolat.

Ókori építmény

Irány Corovoda!

A paripákkal nem volt gond, csak az én motorom rossz kuplungbeállítása miatt leálló motor okozott problémát, kb. 3 esés után végre szántam időt a 2 perces műveletre. A sok csúsztatott kuplung miatt volt egy kis kuplungszag is, ami óvatosságra intett, volt már részem szerelésben hasonló hiba miatt, távol a civilizációtól, nem vágytam ismét erre az élményre. Főleg az idő miatt, hiszen 3 nap lett volna minimum az alkatrész beszerzése miatt, amiért ki kellett volna jutni, aztán vissza. Ide nem jön motorszállító. Sikerült az eldőlt motorról képet is csinálni, kb. egy deci benzin volt az ára, ami elfolyt, amíg felállítottuk ketten.

Pihenő

Kiérve a mederből feltöltöttük a víz készleteinket, és elüldögéltünk Gjerbes-ben egy kicsit. érdeklődtünk, milyen az út Corovode felé, erre mutattak egy mercit ami épp arra indul. Ok, tehát nem offroad lesz. És csak 27 km. Út közben megvolt az első kutyatámadás is, én elöl mentem, Mátét kergették. Elég gyors szakasz volt, sikerült meglépnie. Talán ideje lett volna a kezem ügyébe venni a paprika spray-t, amit direkt a pásztorkutyák miatt hoztam, de nem találkoztunk többet hasonló helyzettel. Az út tényleg nem volt nehéz, és végig gyönyörű volt a panoráma.

Az élmény „offroad” szakasz után Corovode-ban tankoltunk, pénzt váltottunk, és bevásároltunk az esti táborozáshoz. Még egy sört is ittunk a motorok mellett, ezt az aktust egy rendőr is végignézte. Kicsit elidőztünk, lánckarbantartást is végeztünk, majd beugrottunk egy üdvözletre régi ismerősömhöz, Detihez az Osumi-kanyon szélén lévő kempingbe. Két éve már, hogy megépült itt egy kilátó, ami az addigi egynél sokkal pazarabb kilátást nyújt. Mégis elég kevesen fedezik fel, talán még mindig túl új…

Titkos táborhely

Aztán megkerestem a táborhelyet, még a motorokat is sikerült levinni egy kis galagonyabokor irtás árán. Ennek a helynek ne kérdezzétek a koordinátáit, titkos. Ha a helyieket kérdezném, akik ide járnak valószínűleg egyetértenének. Ha kitartó vagy és ügyes, megtalálod. Időnk is volt a relaxra, mosásra, tábor építésre, ezt a napot a lazulásra szántam a folyómeder után.

Puszta sziklákon

A bivakolás mellett döntöttem, a sziklán nehéz lett volna a ponyvát kifeszíteni, a teregető kötél kifeszítése is kívánt némi kreativitást. Ez a hely az első ittlétemkor áldozatot kívánt, elhagytam a Marttiini-met, ami nem egy ital, hanem egy késmárka. Azóta vettem egy ugyanolyat, mert az eddigi legjobb késem volt. Ezúttal Máté szemüvegét vitte el a víz. Besodorta egy mély medencébe, ahonnan nem volt esély kiszedni, olyan mély volt. Nem volt más lehetőség, bele kellett nyugodni, szerencsére volt tartalék.

Este szabd tűzön készítettük el a vacsoránkat, ami szimpla sült kolbász volt. Sikerült a húsipar egyik különlegességét bevásárolnunk, egy csepp(!) zsír sem sült ki belőle. Nem is volt túl finom, de nem olyan helyen voltunk, ahová kiszállítanak pizzát, tehát ettük, ami volt. Az íztelen vacsora albán házi borral azért elviselhető volt, és volt még bőven a szárított húsból is.

Megfizethetetlen luxus

Az egész napi vizes bakancsban való motorozás után jól esett a megfizethetetlen luxusban pihenéssel tölteni a nap hátralévő részét. Heverészés közben pedig kifejezetten jól szórakoztam azon, ahogy Máté a ponyváját igyekezett makacsul kifeszíteni. Nem akartam róla lebeszélni, tényleg jó mozi volt, nevet is adtam neki vicces kedvemben: ingósátor. Az izotermikus bivak felépítése utána feng shui elvei szerint. Aki nem tudná: „ősi kínai hagyomány, mely az Ég és a Föld törvényszerűségeinek megfigyelésével és alkalmazásával segít az ember és a természet közötti összhang megvalósításában. A hagyományos fengsuj célja a legmegfelelőbb lakhely meghatározása a sikeres élethez a környező táj és terepformák elemzésével – a módszer a föld jellegzetességeinek megfigyelésén, illetve a lakhelyek megfigyelésén alapul”. Kárörömöm bosszúja az volt, hogy másnap kétszer estem el majdnem a kifeszített zsinórokban. Azért ez az eset ékes példája annak, miért ne akarj sziklán ponyva menedéket állítani.

A kitűnő társaságban jól telt az este, lefekvéskor Paolo Nutini zenéje ringatott álomba bennünket. A nevezett előadóművész számomra egész egyértelműen Komár Laci és/vagy Elvis Presley közeli rokona. Felejthetetlen volt a hangulat, amelyhez a kevés fényszennyezettségnek köszönhetően az eszméletlenül csillagos égbolt is hozzájárult, az időszaknak megfelelően számos hullócsillag fokozta az hangulatot. Na meg a házibor.

Albánia 2019 (Nagyon Vadon) 1. rész

Nagyon Vadon

Néha nehéz a címadás, főleg ha már az érintett témában fogalmazódtak meg gondolatok, született írás Albániáról. Ebben az esetben az objektív szemlélő, a Motozin főszerkesztője, Áprili Zoli adta az ötletet, ezzel megkönnyítve a dolgom. Így lett a cím: Nagyon Vadon. Én, a sztori egyik szereplője kevésbé láttam vadnak a történteket, hiszen számomra, ha nem is mindennapi kalandot éltünk át, de a hasonló túrák már-már az életformámmá váltak az eltelt években.

Ez az utazás kifejezetten „belső körös”, egyfajta csapatépítő tréningként képzeltem el a kezdetektől fogva. A Condor Riders tagjaival, bár végül csak ketten vághattunk neki az útnak Mátéval.

Máté – futóbolond, hobbi-kalandor, hegyimádó, sátorlakó, kényszeres csavargó.

A többiek nem tudták beilleszteni a naptárukba sajnos az időpontot, de hát ez a hirtelen ötletek velejárója. Volt egy harmadik társunk is az első napon, de a motorja sajnos feladta a küzdelmet az országhatárnál, így kénytelenek voltunk sorsára hagyni.

A Dominator feladta a küzdelmet a határ előtt

Tehát Mátéval ketten indultunk. Az első napon szerettük volna elérni Albániát, de legalább Ohridot. Azonban a technikai megállók miatt veszítettünk némi időt, ezért csak Szkopjéig értünk le az első napon.

Condor Riders in Skopje

A szerb autópálya

A távolság leküzdésének legpraktikusabb módja az autópályázás volt. Utálatos dolog számomra, de szükséges néha. A szerb szakasz volt a leghosszabb, cirka 600 km, ami nem sok élményt adott, viszont Nis után is készen van a pálya, egész Szkopjéig csak a menetszél, és Belgrádnál némi eső állt az utunkba. Pár perc alatt szarrá áztam, de a menetszél egy óra alatt megszárított. Nyitott sisakban voltam, néha fájt is az akupunktúra, és jó, hogy nem volt kedvem mosolyogni, mert az eső a fogzománcomat is leverte volna. Viszont menet közben lehet folyadékot pótolni, az esővíz tiszta, kivéve, ha az előtted haladó kamion veri fel az útról.

A szerb autópálya tele volt újnémetekkel, de rengeteg osztrák, és svájci rendszámú autó is igyekezett dél felé. Túlnyomórészt hazalátogató, nyaraló nyugati munkavállalókkal (elsősorban törökökkel), családostul. Nis-től a szuper új pályaszakaszon még a táj is szép volt, aztán a Macedón határtól a nap is kisütött. Nagyon illett a helyzethez a határon a napocskás nemzeti lobogójuk.

A pályákon kapus rendszer üzemel, ha csak átutazóban vagy, legpraktikusabb a bankkártyás fizetési mód. Nem kell kínlódni az apróval, van ahol az euróból helyi pénzt adnak visszajáróként, és a kapuk között sem egységes az euró change rate furcsa módon. Sokat nem tudsz bukni rajta, de mennyivel egyszerűbb egy érintőkártyás fizetési mód, főleg motoron ülve… Fizettünk egyszerre is a két motorért, így még gyorsabban ment az átkelés.

Fizetőkapuk a Szerb autópályán

Augusztus lévén természetesen a határátkelőhelyeken, és a fizető kapuknál is óriási autósorok álltak. Nem épp stresszmentes kivárni több órát egy-egy határon, és/vagy fizetőkapunál egy vakációnak, ugye? A fizetési procedúra kb a fele az útlevélkezelésnek (ami alap esetben gyors), de ilyen tömegek esetén az a kicsi sokra megy… De számunkra ez csak egy érdekes megfigyelés volt, motorral nem volt akadály egyik sem. Némi találékonyságot és határozottságot igényelt egyes esetekben a sorok között előre gurulni, de általában jellemző, hogy az autósok nem problémáznak ezen. Néha pedig a határőr hívja előre a motorosokat. Eléggé elfáradtunk a nap végére, Máté még tehenet is hallucinált a pályán.

Szkopje

Itt egy hostelt kerestem az egyik telefonos navigációs applikáció POI választékából (offline OSM). Ez olyan, mint egy hajléktalanszálló, csak fizetni kell. Dormitoriban aludtunk, emeletes ágyas szobában, diákokkal együtt. Ez volt a legolcsóbb lehetőség, az Észak-Macedón főváros sem olyan, mint például 10 éve, rengeteget fejlődött, talán megérne egy külön mesét is. Modern városközpont, nyüzsgő élet a belvárosban, és a Balkánra jellemzően nem csak turisták, hanem a helyiek is részei ennek a színes esti kavalkádnak.

Szkopje belváros

Szkopje belváros

A hostelban csak helyi pénzt fogadtak el, ezért el kellett sétálnunk egy ATM-hez, mivel szombat este lévén nem találtunk nyitva pénzváltót. Egyúttal elintéztük a szükséges dolgok bevásárlását is (sör). Éhségünket egy Burger Kingben csillapítottuk, és bár a gyorséttermek nem épp a kedvenceim, de élményszámba ment. A kínálat teljesen más, mint az itthon megszokott, kebabot ettünk, és nagyon ízlett!

Kebab a gyorsétteremben

A hostel tökéletes választás egy éjszaka eltöltésére, szinte ki sem kell csomagolni, törölközőnek megteszi a lepedő is (reggel fürdesz). Mivel tényleg nem csomagoltam ki a tisztasági csomagomat, így a vizesblokkban való kézmosó szappan is megfelelt a zuhanyzáshoz. Kicsit más illatom lett, de működik a módszer. Talán a mosogatószer is beválna… Kicsit ősemberek voltunk a csatafelszerelésünkben és a csomagjainkkal, nem nagyon illettünk a társaságba. Mondjuk Máté azt mondta, hogy én amúgy is inkább ősember vagyok, nem a kontraszt teszi.

Hostel: hajléktalanszálló, ahol fizetni kell

Felszerelés

A felszerelésemet kicsit upgradeltem, első alkalommal vittem magammal kempingasztalt (kicsit), és kis széket is. Mint ahogyan bebizonyosodott, nagyon jó ötlet volt, ezek a kiegészítők a vadonban még tovább fokozzák az „én vagyok az élet császára” érzést. Az asztalkának nevet is adtam, mi mást: terülj, terülj asztalkám… A motorom csomagtartó platniján ideális helye volt. Mondják egyesek, hogy a kaland önmagunk szívatása néha (és ez igaz is), és kilépegetünk a komfortzónánkból, hogy keményebbnek érezzük magunkat, de tulajdonképpen pont a megteremthető komfortról szól még a vadkempingezés is. Érdekes téma.

Terülj-terülj asztalkám a platnin

Pecabot, paprika spay, kés, szék, asztal, stb

Csomagoltam paprika spray-t a kutyák ellen, és persze már elmaradhatatlan a pecabot is, hiszen Albánia kiváló horgász terep. (Ha érdekel egy pecatúra, keress meg!)

Mátéval megosztottam ismereteimet Macedóniával kapcsolatban, és örömmel állapíthattam meg, hogy a megszokott 70% helyett 100%-ig befogadó, és érdeklődő volt a témát illetően. Illetve később is az út során. Néha hervasztó olyanokkal utazni, akiket csak felületesen érdekelnek a dolgok, ha nincs meg a közös attitűd a túrákon résztvevőkkel, bizony kompromisszumot kell kötnöm magamban. Nem ezek a kompromisszumos utazások a kedvenceim.

Olympus

Említettem a felszerelésem kiegészítését. Egy újabb eszközt, egy hangrögzítőt is hoztam magammal ezúttal, amely óriási segítségemre volt abban, hogy az emlékek ne fakuljanak meg. Egy Olymus VP-10 diktafon volt a segítségemre ebben. Végre szó szerint tollba mondhattam a memoárjaimat…

A memoárokat szó szerint tollba mondhattam

A képeket pedig a legújabb TG6 (szintén Olympus) kalandálló kompaktjával készítettem végig az út során. 8 éve használom, tesztelem a TG sorozatot, minden alkalommal megbízható és tökéletes társak voltak minden körülmények között. Máté csupán a mobiljára bízta a képrögzítést (is), azért a végén jól látszanak a minőségbeli különbségek… A mobillal való fényképezés még mindig nem tudja azt, amit egy professzionális kamera, sokkal szűkebbek a lehetőségek.

Olympus TG6

Szkopjéból már hamar átértünk kalandozásunk igazi helyszínére, csupán Ohridban álltunk meg egy kávézóra a tó partján. Ezt az élményt általában nem hagyom ki, ha erre járok. Üldögélés közben odajött egy napszemüveg árus, akinek jeleztük, hogy nem kívánunk élni a lehetőséggel. Erre megkérdezte, honnan jöttünk. Amikor meghallotta a választ, csak annyit mondott úúúú, és tovább állt… A kávézóban Máté megpróbálta elsütni az euro 5 centeseit, de nem jött be a csel, végül papír pénzzel fizettünk.

Ohrid, kávézó a tó partján

Csak egy gyors fotó indulás előtt. Ohridról itt is olvashatsz (katt a képre).

A határátlépéskor a kilépő oldalon kicsit határozottabban tolakodtam, aztán a határőr kiszólított bennünket. Először azt hittem büntiből küldött a gyalogos átkelő ablakhoz bennünket, de ez nem valószínű, hiszen nem tudhatta, hogy az előttünk álló két csaj összesen egy tucatnyi útlevelet kezeltet. Tehát csak segíteni akart, csak épp nem jól sült el, mert így tovább tartott a kilépésünk.

SH 71

Némi bemelegítő burkolatmentes szakasz után az SH71 új aszfaltján csavartuk a gázt az első táborhelyünk felé. Mivel szinte hazajárok Albániába, csak beraktam a meglévő albániai SIM kártyámat, és tényleg csak egészségre és térerőre volt szükségünk a továbbiakban.

Egészség legyen és térerő

Rázós volt a kezdő szakasz, Máté csomagjait kicsit át kellett variálni. A V-strom nem egy offroadra tervezett gép, kezdett látszani a paripák közötti különbség. Aztán az SH71 “új” szerpentinjén kipihenhettük magunkat. Ez egy kevesek által ismert és járt panoráma út.